2017. aug 21.

A gyüttment átalakulós - kettős áldás vagy dupla átok?

10 cikkből álló sorozatunk harmadik része az "átalakulós típusokról"
Bérces Dóra írása

 

Milyen egy ortodox átalakulós? Egyből felismerheted. Szinte mindegy, hogy néz ki.
A lényeg, hogy fura.

Mert kopogtat. Mert folyton meg akar beszélni mindent. Plakátokat ragasztgat. Szóba áll. Kérdez. Felír. Összegyűlik a fajtájával. Állandóan jóízűen eszeget a többiekkel. A táskája zsebében van flipchart filctoll. Mert mindig szervez valamit. Csereberét, helyi piacot, kiskertet, helyi pénzt, kalákát, helyi gazdaságot. Ja, ez fontos: bármi elé odabiggyeszti ezt a szót: helyi… És ettől minden számára kedves lesz. Na, innen ismerszik meg az átalakulós.

Azért adunk róla egy részletesebb fajtaleírást.

A fura fajta

Az átalakulós élőhelyét tekintve igénytelen. Bárhol megél. Nagyvárosokban, kisvárosokban, fővárosokban. De előszeretettel lakik falvakban, tanyabokrokban. Sőt, akár a világ végén is. Amiről könnyen felismerheted: a szomszédsággal cimborál. Összejárnak, tervezgetnek, ki tudja, miket csinálnak, telefirkálnak nagy papírokat, olyan szavakkal dobálóznak, mint önrendelkezés, energia stratégia, meg csoportszerződés.

Az átalakulós a táplálékát tekintve válogatós. Nem eszik meg akármit. Ha véletlenül boltban szerzi be az ételét, akkor ő az, aki olvassa a cimkét és csak lista alapján vásárol be. De leginkább termelői piacokon portyázik. És még gyakrabban maga szervezte bevásárló közösségében, dobozrendszerében vagy saját kertjében szerzi be az ebédre valót. Szeret csoportosan enni. Alibiből szervez egy eseményt, de valójában csak szeretne a hasonszőrűekkel egy jót lakmározni. A magyarországi populáció (Transitionicus Hungaricus) előszeretettel hoz magával ilyenkor saját készítésű (vagy termelői) ételeket és megosztja ezeket az egybegyűltekkel. Ez az úgynevezett batyus étkezés. Tudományos megfigyelések szerint a magyar átalakulósokra ez a viselkedési forma rendkívül jellemző.

A csodabogár

Még érdekesebb változat a gyüttment átalakulós. Ez a gyüttmentek egyik alfaja. Furasága a szélső értéket súrolja.

A gyüttment szó eredeti jelentésétől eltérően manapság a „vidéken újrakezdő” szinonímájaként ismert. Azokat az egyedeket foglalja magában, akik megcsömörlenek a városi léttől és az IKEA dizájn belvárosi kislakásukat koszlott vályogházakra cserélik, gubancos szőrű pudlikat tartanak és hajnalonta hajlamosak kaszálni. Amit ugye rendes vidékiek ma már nem igazán művelnek.

Ha egy ilyen egyed beköltözik egy faluba, rögtön kettővel több lesz a beszélt nyelvek száma, ha a párját is viszi, akkor kétszer annyi diplomás lesz, mint addig (az állatorvos és a lelkész). Ez mondjuk nem menti meg attól, hogy közröhej tárgya legyen, ha például betér a kocsmába. Mert rajta kívül senki más nem kér kávét szódavízzel. Csak rendes italokat.

A gyüttment átalakulós determinált fajta. Éppenséggel már a külseje alapján eleve elrendelt a sorsa: mindenki kiszúrja. Hiába is próbálná mesteri fokra emelni a mimikrit. Felvesz munkásgatyát, gumicsizmát… mindhiába. Raszta haja vagy sálja, vagy a szemüvege kerete, vagy a manikűrje, tök mindegy, valamelyik része lebuktatja.

Vegyük szemügyre a hazai gyüttment átalakulósok három különös csoportját.

Falufoglalók

Vannak, akik közösségként költöznek be egy gyanútlan faluba. Ahol addig szépen teltek a mindennapok: mindenki várta nyugodtan a földalapút és felgereblyézte a gyümölcsfák alatt, hogy gondozott legyen. Aztán jönnek ezek a népek: kézzel dagasztják teknőben a kenyeret, a nők hosszú szoknyákat hordanak, a férfiak kaszával (!) kaszálják a gabonát, amit kézzel (!) vetettek és alomszékről beszélnek. Mennek vissza az őskorba, mikor mindenki inkább az öblítéses vécéért és a csatornáért teper, meg a légkondis kombájnért. Ugye?

Tovább gomolyog a gyanú, amikor a jövevények sorra veszik meg a telkeket, földeket legott már a fél falu, de meg a határ is az övék. Nem tán köztársaságot akarnak alapítani?

A magyarok zúzája az újonan érkezőt amúgy is nehezen veszi be, hát még ha csapatostul jönnek és mindenük – de tényleg – mindenük más. A tehenük, az udvaruk, a földjük, a gyümölcsfáik, az autóik, a dalaik, de még a járásuk is.

Homoki nindzsák

Az előző fajtától csak kissé térnek el. Alattomosan, darabonként szivárognak a városból a napsütötte homoki vidékre és egyszer csak hopp! Azt vesszük észre, hogy még szinte gyökeret se vertek, de már együttműködnek. Tanyáik beleolvadnak a helyi folklórba: kissé szakadt házaik, bájosan rendetlen udvaraik alapján még tűnhetnének rendes idevalósinak is. De ez az összefogás dolog teljességgel tájidegen.

A városi végeken

Nem tudni, hogy valami örökletes betegség vagy kitartó nevelés eredménye, de mi magyarok a városban is tudunk őslakosokról és gyüttmentekről beszélni. Egy pesti peremkerületben, annak is az egyik városrészében – aminek persze külön neve is van: Wekerle – az átalakulós népségek is észlelték ezt a jelenséget. Hogy mi alapján számít valaki őslakosnak, az egyelőre tisztázatlan – kell-e hogy már a nagyapja javában itt labdázott kisfiúként vagy elég, ha csak ötven éve vert gyökeret a család? De egy biztos, létezik ez a szó: őswekerlei. Azért itt már gyakori a keveredés ős és gyüttment között. Főleg ha valamit akarnak, valami újat. Ami különösen izgalmas: meg is szervezik. Csináltak már ezek kispiacot, zöldségkommandót, komposztálót, kiskert programot,
garázsvásárt, közösségi irodát és ki tudja még mit.