Két év – két tucat közösség. Vajon mit hozott ez a dolgos időszak mindannyiunk életében? Mi valósult meg a tervekből? Mi sikerült? Mi okozott nehézséget? Időszerű kérdéseket feszegettünk azon a hétvégi kétnapos találkozón, melyet több részre is bontottunk. Összefoglalva nevezhetjük nyitó-záró találkozónak.

Záró, hiszen két év közös munkáját néztük át együtt és értékeltük, hogyan sikerült. Aztán nyitó is, mert most új közösségek csatlakoztak az eddig együttműködőkhöz. A rendezvény egy részét, a szombat délutánt nyitottá tettük, s elneveztük Kapunyitási Pikniknek: itt egyfelől igyekeztünk bemutatni, mi minden történt az elmúlt időszakban. Aztán a szombati napot mese esttel zártuk. Majd a vasárnapot az érdeklődő új közösségekkel együtt töltöttük és a jövőbe néztünk. Igen, első olvasatra lehet, hogy kicsit zavaros, de mindjárt kibontjuk.

Mivégre…?

Ezt a hétvégét felfoghatjuk a Kisközösségek Átalakulásban program záróakkordjaként, hiszen a Norvég Civil Támogatási Alaptól kapott támogatásnak hamarosan vége. Viszont a beindult együttműködés ezzel nem szűnik meg, csak átalakul… Emiatt egyfajta nyitány ez az időszak: új fejezet kezdődik, melynek során új közösségek csatlakozhatnak a már kialakult maghoz. Szerencsére jöttek is.

Háttér

Mindig sokat agyalunk, hol legyen a találka helyszíne: a program során igyekeztünk legalább annyiszor vidékre vinni eseményeket, ahányszor Pestre. Most a MÜSZI mellett döntöttünk – szerencsére. Klassz volt a támogató légkör: az első kávészünet kicsit döcögősen indult, de aztán minden flottul ment. Élmény volt a müszisek hozzáállása!

Ha már a támogatásnál tartunk: jól esett a Kultúrpart csapatának beharangozója! Illetve mindenki imádta a LUSH szappanos csomagjait, amelytől napokig illatárban úszott az iroda és alig bírta ki a stáb a titoktartást… De végül senki sem kottyantotta el magát, úgyhogy tényleg meglepetés volt a közösségek képviselőinek adott kis ajándék-pakk. A MagnetBanktól pedig irodaszereket kaptunk és Estike magokat, hogy virágozzon a világ… na meg persze a hamarosan megjelenő mesekönyvünkhöz a KAP programjukon keresztül sok száz ember adhatta hozzájárulását! Mindannyiuknak hálásak vagyunk és valójában azért mertünk tőlük segítséget kérni, mert korábban is támogattak már hasonló kezdeményezéseket: saját ügyüknek érzik azt, amit csinálunk.

Meló + móka = műhely

Ismét igyekeztünk mindent bevetni, hogy könnyed, színes és jó hangulatú legyen a közös munka, s közben minél több ember tudja megosztani a kérdéseit-gondolatait a többiekkel – nem szokványos módon. Úgyhogy az elmúlt idők értékeléséhez együtt válogattunk egy „kiállítást”, amelyhez az alapot a találkozókról, képzésekről, egymáshoz látogatásokról, közös barkácsolásokról készült fotók jelentették. Érzésnek sem utolsó látni ezeket a pillanatokat egymás mellett a falon és felidézni az élményeket!

Ha sokan vagytok és mélyebb mondanivalót szeretnétek megosztani egymással, ti mit tesztek? Mi egy olyan módszert választottunk, ami lehetőséget ad személyes vallomásokra. Az akvárium lényege, hogy középen kis körben ülnek hárman, adott kérdésről beszélgetnek, a körülöttük ülők pedig hallgatják őket, s ha valaki szeretne „bekéredzkedni” közéjük, megérinti az egyikük vállát és helyet cserélnek. Így ő is elmondhatja a magáét.

Kellően átrágta mindenki az elmúlt idők történéseit, mire megérkeztek a vendégek: hasonló közösségi kezdeményezések tagjai, érdeklődők, újságírók. A következő lépés volt őket képbe hozni. Úgyhogy minden „új”ember kereshetett egy fotót a falon, amely valami őt érdeklő dolgot ábrázolt, s kapott egy-két „régi motorost”, akinek volt tapasztalata, mondanivalója a témával kapcsolatban. Így kis csoportokban egészen belemelegedtek a hőoszlop, a tájfajták-magfogás vagy éppen a közösségi kertek kérdéseinek kitárgyalásába. Olyan lázas diskurálás kezdődött, hogy még ma is tartana, ha nem a piknik asztal feltöltése lett volna a következő lépés… Ki amit hozott, kirakta és kezdődhetett a falatozás.

Majd a délutánt panelbeszélgetésekkel folytattuk. Hogy kinek mit jelentett az eddigi sztorink, arra adott választ egy sor ember: közösségi kulcsfigurák, program közben csatlakozók, katalizátorból munkatárssá lett ember, stábtag, külsős szimpatizáns… nagyon őszinte mondatok hangzottak el, gyanítom Márkus Józsi szavai nemcsak az én fejemben visszhangzottak sokáig...

Folyt. köv.

A második napon pedig a jövőbe tekintettünk. A „régi” közösségeket egykor a stáb tagjai látogatták meg és készítettek velük interjút, hogy kirajzolódhasson róluk egy kép. Most pedig a „régi” közösségek tagjai mentek „látogatóba” az újakhoz, hasonlóképp kérdések mentén mérték fel őket és készítettek róluk egy plakátot, melynek segítségével bemutatták őket mindenkinek. Ezzel a gesztussal is megjelenítettük azt a törekvést, hogy a stáb bizonyos feladatait idővel átvegyék a két év alatt velünk együtt dolgozó közösségek kulcsemberei. Így a minták, módszerek átöröklődnek és kialakul egyfajta együttműködési kultúra, amely nem kíván központi szervezést.

A legszórakoztatóbb rész az Átalakuló Emlékmű elkészítése volt, amely együttműködési szimulációs játék volt. Játék… mondjuk a résztvevők időnkénti kétségbeesése lehet, hogy más szavakat juttatott az eszükbe az egészről. Mindenesetre három csapat alakult: a falusiak, tanyasiak és városiak különvonultak egy-egy paraván mögé és adott eszköz-készletből gazdálkodhattak: olyan pompás tárgyakból, mint műanyag hordó, ruhaakasztó, cédé-korong, seprűnyél, szárítókötél és hasonlók. A feladat: az átalakuló közösséget szimbolizáló műremeket létrehozni úgy, hogy egységes legyen, de anélkül, hogy láthatnák a többi csapat munkáját. Időnként összejött a három bagázs egy-egy küldöttje, hogy egyeztessenek. Majd a kész műemlékeket mindegyikük bemutatta a nagyközönségnek és Zsuzsának, a neves tévériporternek, aki stábjával mindenkit meginterjúvolt a művészek mondanivalójáról.